Először is elnézést kérek azoktól, akik már december óta privátban érdeklődtek az egészségem felöl, és ilyen sokáig kellett várniuk a válaszra, de úgy éreztem magam, mintha bevettem volna pár darab fogalmazásgátló tablettát:-)

Ma eldöntöttem, hogy nem halogatom tovább, most már tényleg nekiülök és írok pár sort az utolsó három nyomorúságos hónapomról.  

November végén voltam egy jó nevű orvosnál a csípőm miatt. Ö nem javasolta a műtétet. Szerinte nagyobb a kockázat, mint amit a végén nyerhetek. Azt javasolta, hogy csökkentsem a futásomat heti 30-40km-re. Megkérdeztem tőle, hogy szeret-e szerelmeskedni. Először hülyén nézett, aztán jött a válasz: persze, hogy szeretek. Mondtam neki: akkor képzelje el, hogy az előjáték után abba kell hagynia. Kb. ilyen érzés lenne nekem, ha hetente csak 30-40 km-t futhatnék. A nővér jót nevetett, ö nem:-)

Egy másik orvosnál is voltam (olcsók ezek a dokik. Egy kb. 20 perces vizsgálat kis beszélgetéssel 120 euróba kerül), Ö azon a véleményen volt, hogy hamarosan műcsípőre lesz szükségem. Aztán voltam még egy dokinál. Őszerinte nem olyan rossz a csípőm, de ne fussak. Kösz...

December elején elrepültünk Egyiptomba.A bőröndpakolásnál be akartam tenni a futócipőmet, de Erika egyből rám szólt, hogy ne legyek hülye. Szerencsére, van egy okos is a családban:-))

Azért csak nem tudtam megállni, hogy ne menjek ki a sivatagba, ahol januárban futottam könnyedén 146 km-t. Nagy hiba volt! Ott álltam a sivatag szélén, és nem futhattam. Úgy éreztem magam, mint egy alkoholista, akit odaállítanak egy alkohollal töltött medence partjára, de nem ugorhat bele:-)  Szar érzés volt…A nyaralás végére szép barna lettem, és csúnya gömbölyű. Ezt írtam a topikba:

 Az "edzőtábort" Hurghadában 0km futással befejeztem. Lelkileg még soha nem voltam ilyen szarul. Nagyon hiányzik a sport, de legrosszabb a bizonytalan jövő.

Azt hiszem, lassanként depressziós lettem. Gyerekkorom óta pozitívan gondolkoztam, mindig meg voltam győződve, hogy nekem semmi komoly bajom nem lehet, és ha netalántán valami rossz dolog történik velem, akkor abból is jól fogok kijönni. De kérdeztem magamtól: hogy lehet jól kijönni egy műcsípőből?!

Vannak az életemben dolgok a sport mellett, amik nagyon fontosak: szeretek olvasni, zenét hallgatni, színházba, moziba járni. Próbáltam ezekbe a dolgokba menekülni, de semmi nem segített. Régebben, ha Faludy, Villon, Byron, Heine, Dylan Thomas, Omar Khajjám verseket olvastam, vagy Woody Allen filmeket néztem, mindig boldognak éreztem magam - most nem…

Hallgattam a kedvenc zenéimet, és vártam, hogy a hangyák rohangáljanak a gerincemen, mint régebben. Várhattam…., semmi nem segített.

(Megnéztem fiatalságom egyik kedvenc filmjét, a Rocky 1-et. Megint kedvet csinált a bokszedzéshez. Már november óta törtem a fejem, mit kéne csinálnom, ha nem tudok sokat futni. A bokszra, meg az asztaliteniszre gondoltam. Aztán rájöttem, hogy nem vágyom a sok barom török meg jugó közé. A legvalószínűbbnek még az tűnt, hogy visszamegyek asztaliteniszezni. Jó volt a társaság, meg megint játszanék valami alacsonyabb osztályú bajnokságban).

Ráadásul beleestem a depressziósok betegségébe: ZABÁLTAM, MINT EGY DISZNÓ. Hurghada után 80 kilót mutatott a mérleg, és 20% testzsírt ("normálállapotban" 73 kg vagyok, 8-10%-os testzsírral).  Még jó, hogy karácsonykor nem vágtak le. Itt a bizonyíték:-))

Gondoltam is: a lányom terhes, de az én hasam gyorsabban nő, mint az övé:-))

Leveleztem pár barátommal, és mondták, hogy a leveleim nem a régiek. Győzködtek: felejtsd el a futást, ahogy ismerünk, kitalálsz majd valami mást. Igen, de én mindig amatőr voltam! Nem sikerért, pénzért, hanem szerelemből sportoltam. A szerelem elmúlhat, de abbahagyni csak úgy nem lehet.

Hát igen, nem tudok színészkedni, tényleg padlón voltam, de aztán eszembe jutott a Münchhausen módszer: gondoltam én is megpróbálom, a hajamnál fogva kihúzni magamat a mélyből. Ráadásul sietnem kellett, mert egyre kevesebb hajam van. Kopaszon még Münchhausen se tudott volna magán segíteni. De az is lehet, hogy nem a hajam lett kevesebb, hanem a fejem nőtt:-)

Szerencsémre találkoztam egy rég nem látott edzőtársammal, és kiderült, hogy a felesége egy csípőműtétre specializálódott kórházban dolgozik. 1 héten belül megvolt az időpontom a jézuska szíve kórházba. Nem jó név egy ateistának:-)

Ennek a kórháznak nagyon jó hire van, és várt rám egy csapat orvos, köztük egy
rákspecialista, mert megint elkezdték mondani, hogy a ráktól is fájhat a csípőm. Vittem a régi leleteimet, meg az új MRI-t.

A kórházban kellemesen csalódtam, meglepően szimpatikus dokik, nővérek voltak. Három orvos vizsgált meg. Először egy doktornő, ez hívta a kolléganőjét. Aztán ketten vizsgálgattak + nézték az MRI képeket. Aztán hívtak egy főorvost, egy dr. Pavlov nevűt. Öt ismertem az internetről. Gondolkoztam is, hogy elmegyek hozzá privátba, így köszönhetően a barátom feleségének, spóroltam 120 eurót:-)) 20 percig, amíg vártunk a főorvosra, az egyik dokinővel beszélgettünk. Igyekeztem nem szóba hozni a vallást:-))

Csak könyvekről, színházról, sportról volt szó. Gondoltam, abból baj nem lehet, nehogy a végén felebaráti szeretetből levágják a lábamat:-)) (már kétszer megjártam „orvosokkal”, mikor megtudták, hogy ateista vagyok).

A lényeg: a főorvos sem javasolta a műtétet. Először: nagyon veszélyes, ha nem úgy sikerül, akkor műcsípő a vége, másodszor: ha a műtét sikerül, akkor se biztos, hogy fogok tudni ultrákat futni. A heti 30-40km meg megy műtét nélkül is.

Ez van nekem. A becsikozott részt kéne legyalulni.

A doki javaslata alapján három hétig szedtem egy gyulladáscsökkentőgyógyszert, és elkezdtem egy gyógytornát. Ez semmit nem ért, mert ezeket a gyakorlatokat már régóta csinálom, de az ultrahang, meg a gyógyfürdő jó volt. Ja, igen! Volt még egy "rákorvos" is. Ö is megvizsgált, és közölte azt, amit én is tudtam: a fájás nem a ráktól van:-)

A hangulatom egyre jobb lett, megint pozitívan kezdtem látni a jövőt. Talán még túl pozitívan is, mert jelentkeztem egy 4 hetes expedícióra a Góbi-sivatagba. A kiírásban szerepelt, hogy jó kondiban levő 30 körüli pasikat keresnek. Hát én az 54 évemmel majdnem kétszer annyi vagyok, ezért leírtam a sivatagi futásaimat, meg elküldtem a dupla ironman befutójának a linkjét. Most várok a válaszra.

Van még egy tervem: Timbuktuban csatlakozni egy sókaravánhoz. 500km-t mennek a sóbányáig, ott felpakolnak, és jönnek vissza. Én futni szeretném! Egy igazi vegetáriánus kíméli a tevéjét, nem igaz?:-). Nem engem kéne cipelnie, hanem csak a kajámat, vizemet, ruhámat. Örök élmény lenne, 1000km-t futni a Szaharában.

A májusi 6 napos futást elfelejthetem. Ilyen kevés edzéssel nincs értelme, de a 48 óráson még gondolkozom. Persze, nem fogok tudni sokat futni, de azért úgy 200km körül csak el kéne bicegni:-) Inkább a hangulat, meg a barátok miatt mennék.

Azt hiszem Márquez-nál olvastam: ne sajnáld, hogy vége, örülj, hogy megtörtént!

Én azt mondom: a dolognak még nincs vége, és ami volt megmarad. Na nem a kondíció, csak az emlék:-)

Úgy ültem le írni, hogy azt hittem nem lesz semmi gondolatom. Ehhez képest elég sok minden az eszembe jutott. Bocs, egy kicsit kapkodtam, de már nem olvasom át mégegyszer..