Az egész tavaly szeptemberben kezdődik, amikor is barátaim felhívják a figyelmem, hogy igazán ideje lenne nevezni a Marathon de Paris-ra, mert vészesen fogynak a helyek. Igazából nem érzem magam felkészültnek, így aztán nem is nevezek, ráadásul előttem áll egy komoly műtét ami után egy hónapig nem futhatok.
A műtét aztán novemberben lezajlik, decemberben meg már eszeveszetten készülök a nagy napra. December 25-én, másnaposan 21 km, rá két hétre 24 km....  Aztán január közepén  eszembe jut, hogy az április 15-én tartandó futásra nem ártana neveznem, de nagy szemekkel pislogok csak, amikor a verseny honlapján olvasom a villogó feliratot: sold out!
Az lehetetlen! Dacára a 90 eurós nevezési díjnak bizony nincs jegy, elkelt mind, már csak a sporteseményekre specializálódott utazási irodáknál lehet kapni, van is róluk egy lista, írok is mindnek Dél-Afrikától egészen Kanadáig. A levelek szépen sorban jönnek vissza az alábbi variációkkal:
- Sajnos mind elkelt
- Csak ha foglalok náluk szállást minimum 3 éjszakára és repjegyet is
- Fizetem az ügynökségi jutalékukat, így aztán lehet nevezésem potom 200 euróért.... nos ezt kihagyom.
Eléggé reményvesztett vagyok, amikor jön egy újabb e-mail a Sportraveltől, egy spanyol irodától, amely így kezdődik: Istvan, You are lucky!..... És Carlosl 90 euróért intézi a nevezést, amiért örök hála neki!

Nos, van már nevezésem és még van 2 hónapom felkészülni, azaz jöhet az első 30 km-es futás. Szombati napra tervezem, el is indulok, és csúfos kudarcot vallok. Eddig a pontig azt gondoltam, hogy nem probléma a futás, majd max sétálok, ha már nem bírom. Tévedés volt. 26,5 km-nél eljött az a pont, ahonnan nemhogy a maradék 3,5 km-t nem tudom lesétálni, de még 350 métert sem. Kisebb sokk, szürke arc, kiakadás és olyan fájdalom a lábamban, mintha forró fogóval tépnék ki az izmaimat. Várom a párom, hogy vigyen haza, de leginkább azért, hogy be tudjak ülni az autóba ahol nyugodtan üvölthetek a fájdalomtól, mert ugye szabadtéren, járókelők szeme láttára nem kurjászunk, bármennyire is fáj. Nagy pofon ez az élettől, gyors elemzéssel megállapítom, hogy hol rontottam el. 4 hibát számolok össze:
1, túl gyors kezdés, az első 15 km-en olyan tempóban futottam, mintha csak 15 km-re indultam volna
2, a csoki rossz energiapótló
3, ismeretlen területen futás, csak bele a világba, így el is tévedtem és össze vissza futottam, kerestem a hazautat
4, a ruhám véresre dörzsölte a nyakam, az izzadtság meg marta.

Ok, hibák azonosítva, a verseny előtt 3 héttel rápróbálok újra a 30 km-re, ha ez nem megy, akkor cseszhetem, de megy, megvan a 30, sokk nincs, de úgy érzem, max 1-2 km mardt bennem, így a nagy napon majd még jobban oda kell figyelnem.

Aztán eljön a nagy nap

Április 15. Régóta várok erre, a felkészüléssel is egy kicsit tele van már a hócipőm, meg elég nehéz időszak van mögöttem, tehát összességében nem túl kedvező a csillagok állása de kizárom az agyamból annak a lehetőségét, hogy nem sikerül, fegyelmezett leszek és megcsinálom! Ébresztő fél 6-kor, a többiekkel fél 8-kor találkozunk a metrónál, mindenki vidám, de mindenkinek az arcán látszik, hogy mélyen legbelül mindenki be van szarva egy kicsit, ennek az oka pedig nem más: mindenkinek ez az első próbálkozása.

Kiérünk a rajthoz, csodálatos hangulat, 40.000 futó és még ki tudja mennyi kísérő/szurkoló. Fél Párizs lezárva az autósok elől, feltételezem, hogy mindenhol hatalmas dugók vannak, de mi ebből nem tapasztalunk semmit. Elsípolják a rajtot, elindulunk. Csodás érzés. Diadalív a hátam mögött, futok végig a Champs Elysées-n, hmmm.... nemsemmi. A szurkolóink (tehát a barátnők/menyasszonyok és még páran) kidolgozott terv alapján követnek minket, először 10 km-nél, a Bastille környékén látjuk őket. Itt tépem le magamról az az övet, amire 2 kulacs van felaggatva + egy kistáska, és amit előző nap vásároltam direkt erre az eseményre, és ami most rohadtul kényelmetlen. Odaadom páromnak, hogy vigyázzon rá, vagy dobja ki, vagy csináljon amit akar, majd egyik kezemben egy kulacs, a másikban egy kistáska, benne némi bio enegriapótló cucc (jó, hogy már ilyen is van, és nem kell a sok szar E-xxx névvel jelölt mérget magunkba tölteni) Futás tovább. 15 km után kitépem a fülemből a fülhallgatót, mert rohadtul idegesít, hogy az audiocoach az orrom alá dörgöli, hogy még csak itt tartunk, ráadásul az út mentén végig táncosok, zenekarok és rengeteg biztató ember van ami jóval érdekesebb mint a zene, vagy az éppen aktuális tempóm hallgatása, így a füles be is kerül a kistáskába. Újabb találkozás a kísérőinkkel 21 km-nél. Ekkor válok meg a kistáskámtól, amiből a kis zsebembe kerül a tigrisbalzsam névre hallgató masszázsolaj, valamint a kis energiazselék, no meg átöltözöm, veszek fel egy hősszúujjú felsőt, mert most, hogy a tempóm lassul, a hideg szél és az izzadtság együttesen elég  kellemetlen tud lenni. A kulacsot már néhány km-el ezelőtt egy szemetesbe dobtam, mert roppant kényelmetlen volt cipelni. Na, így már valamivel jobb. 25 km környékén kikapcsolom a telefonomon a futásloggolót, mert ha esetleg nem bírnám, maradjon annyi szufla az akksiban, hogy tudjam értesíteni a párom, hogy egyrészt ne várjanak a célban, másrészt meg jöjjenek értem, hogy összekaparjanak egy bokor alól ahová szégyenemben bújtam. Úgy 26 km környékén kerül először bevetésre a tigrisbalzsam. Félreállok, belemasszírozom a lábaimba és nyújtok egy kicsit, majd kb 1 perces séta lazításként, aztán loholok tovább. Végig a Szajna partján, el az Eiffel torony előtt, az alagúton keresztül, ahol Diana hercegnő meghalt... Még bírom, semmi gáz. 30 km-nél ismét ott állnak szurkolóink, meglepően frissnek érzem magam. Az út szélén minden 5 km-nél van víz és kaja. Jómagam a narancsot preferálom, de 1-2 banándarab is az arcomba kerül és minden evés után 1-2 perc séta következik, valamint kb minden 2 km-en balzsamozás és nyújtás, ugyanis 32 km után túl sok ordító embert látok az út szélén akik a görcsölő lábukat ápoltatják és egy egészen kis késztetést sem érzek, hogy én is hasonló sorsra kerüljek. Eljön a 35-ös checkpoint, ismét narancs és banán és persze víz, séta, masszázs, nyújtás. 39 km-nél egy futó előttem megáll, mint aki megfagyott. Megelőzöm, de visszafordulok. Az arca eltorzulva, némán ordít. Kérdezem kell-e segítség. Csak nyöszörög. Előveszem a balzsamot, mutatom neki. Tétován érte nyúl, ügyetlenül keni a combját. Pfff... basszameg! Nem tudom nézni ahogy szenved. Rá a balzsamot és belemasszírozom a combjába. Én, aki még attól is irtózom, ha egy másik hímnemű 20 cm-nél közelebb kerül hozzám, nemhogy más csupasz combját fogdossam, de most valahogy a pillanat felülírta a megszokott parámat. Ember hálásan néz, még húzza a lábát, de jobban van. Sok szerencsét kívánok, ő megköszöni én futok tovább. Közben belegondolok, hogy 39 km-nél ha valaki fel kell adja, az valószínűleg beleőrül. És most eszmélek. 39 km. Aztarohadt... akkro az már csak 3 kili. Csak? Igen, most valahogy úgy érzem, hogy csak. Tudok futni, nincs probléma. valamivel 40 km előtt még egy kis masszázs és nyújtás, mert kell az nekem, majd újabb vízlelő és kaja pont. Megfordul a fejemben, hogy már csak 2 km, minek már kajálni, a vízben is van még, de nem merek kockáztatni, tehát 4-5 gerezd narancs kerül az arocmba és egy üveg víz. Az energiazselék már elfogytak, ill egyet elhagytam, de nem is baj, mert kólaízű volt és borzalmas. A szurkolócsapat azt ígérte, hogy 39-nél fog várni, de sehol nem voltak, így nyilván gondoltam, hogy majd a célban. 41 km. Közben meg kell állapítsam, hogy a dolgok gyorsan változnak: a már csak 3-ból hirtelen még 1 lett. Még 1 km. Ennyi választ el attól a gondolattól, hogy megcsináltam. Furcsa, de tudok futni, nem kell sétálnom, de persze ez már régen nem arról a futásról szól, amit még élvezettel teszek az erdőben, élvezve a környezetet és azt, hogy szelem a kilométereket, ez már csak arról szól, hogy menjek előre, fogaim összeszorítva, előre. Hirtelen feltűnik előttem a távolban a Diadalív. Nem is annyira a távolban, nincs is olyan messze. Látom a zászlót, 42 km. Ejjj, még pár száz méter hátra van. Kb 200 a zászlóig, és onnan még az a 200, amit mindig elfelejt az ember, ha maratonról van szó. Mert ugye az 42 km, holott nem, mert 42,195 km. És ez nagyon nem mindegy. A páromékkal megbeszéltük, hogy mindig a jobb oldalon lesznek. Ki is szúrom őket ami nem nehéz, mert egy elég nagy portugál zászlót tartanak kezükben, valahogy a párom fejére is egy portugál sapka került. Amint meglátnak, kiabálnak, tapsolnak, én feltartott hüvelykujjammal jelzem nekik, hogy itt már minden oké.

Csak most merem elhinni, a cél előtt 200 méterrel, hogy megcsináltam. Innen már lehetetlen feladni, ha kell, a nyelvemen csúszva kúszom a célig. Hirtelen sírhatnékom támad, de leküzdöm. Sokan nem, sokan könnyes arccal mennek át a vonalon, amelyet már annyira vártak. Az én elérzékenyülésemnek egy érzés vet véget a cél előtt kb 50 méterrel. Ez az érzés a görcs, a lábamban. Futás abbamard, gyaloglás. A fájdalomtól torzul az arcom, csak megyek előre (a videón látszik, hogy még motyogok is valamit magamban) aztán jön a célvonal, a sípolás, ami a legcsodálatosabb hang ebben a pillanatban, leszarom a görcsöt csak egy dologra tudok gondolni: Megcsináltam!