Reggeli futásaim során otthon is kedvenc szórakozásom, hogy a Népligetben, a Duna partján vagy a Margitszigeten azt számolom, hány vetélytársat előzök meg, mennyi hagy ott engem. (Egy boly természetesen egy főnek számít, ha egy általános iskolás osztály mellett lépek el, az nem plusz harminc, csak plusz egy.) A mérleggel általában elégedett vagyok, ám itt, Londonban, a Regents parkban jelentősen romlott a helyzet. Olykor a döntetlenért is küzdenem kell. Csitrik, joviális kinézetű háziasszonyok, decens urak diktálnak olyan tempót – akinek ez mond valamit, 4.30-4.40 körüli ezreket –, hogy nyomnom kell nekem is rendesen. A legsúlyosabb trauma az, ha egy munkába igyekvő hátizsákos húz el az oldalamon; sajnos ez is megesett már.

Ebből is látszik, sportoló nemzet a brit. Nemcsak habitusában, szellemiségében, élsportjában, hanem tömegsportjában, reggeli kocogásaiban is az. Hiába zsákmányolnak a kínaiak Londonban is két szekérderéknyival több aranyat – a házigazdák a vérbeli sportemberek.

Ennek vasárnap nemcsak a reggeli futás, hanem a délelőtti utazás során is újabb bizonyítékát kaptam. Történt ugyanis, hogy özönvízszerű esőben bukkantam a felszínre a metróból a Towernél, úgyhogy amint kidugtam az orromat, menekültem is vissza, a tető alá. Ahonnan meglepetten konstatáltam, hogy százak, de inkább ezrek állnak rendületlenül odakinn, dacolva az elemekkel, ronggyá ázva az ernyők alatt is. Nincs az a demonstráció vagy szent cél, ami ilyen ítéletidőben otthon ennyi embert vinne az utcára és tartana ott, ezért is érdeklődtem a tömeges áldozat oka felől. Aztán kiderült, hogy szimplán a női maratonfutás az. Akiket pedig látok, azok egyszerű sportkedvelők és szurkolók.

Nagy-Britannia szombaton hat aranyérmet nyert az olimpián, a lapok szerint ez az ország sporttörténetének eddigi legfényesebb napja. Vasárnap pedig kis túlzással fél London az utcára tódult, hogy a csontig hatoló esőben is éltesse az etiópokat, a kenyaiakat. Mert végül e két náció klasszisa küzdött meg az elsőségért, de a szememben igazi győztes az a minimum nagymama korú hölgy is, aki kérdésemre, hogy bírja, az összefüggő vízfüggöny mögül mosolyogva mondta: „Ha ők tudnak ebben az időben futni, nézni én is tudom.”

Nem is sejtem, elsajátítható-e ez az életszemlélet, és ha igen, hány generáció szükséges hozzá. Én mindenesetre már reménytelen eset vagyok – most, e sorok pötyögése közben is tévén követem a maratoni befutót.

De picit legalább szégyenkezem emiatt.